„Nincsen tanya kutyház nélkül.” – írta Nagy Gyula néprajzkutató a Vásárhelyi pusztáról (1975: 259) készült munkájában. De más leírások arról számoltak be, hogy kutyaólat nem mindig építettek az ebek számára. Egy kunmadarasi gyűjtés szerint: „Télen a kutyaház előtt szokott lenni, egy rossz kabáton fekszik és nagy hidegben sem mozdul el róla” Fazekas (1979: 128).
Komondor és szárított trágyából épített óla.
fotó: Kunkovács László – Kunmadaras 1980. Magyar Néprajz II. Budapest: Akadémiai Kiadó 152. kép
A szárított (vagy szalmás, tömörített) állati trágyából készült ól egy tradicionális, rendkívül ritka népi építészeti megoldás, amelyet leginkább a fában és kőben szegény, szikes pusztákon (például a Hortobágyon vagy a Kunságban) alkalmaztak a pásztorok ideiglenes vagy egyszerűbb állattartásra.
A kiszáradt szarvasmarha- vagy lótrágyát gyakran összetapasztották sárral, szalmával, és téglaként vagy lapokká formázva rakták le. A vastag trágya- és vályogkeverék falak meglepően jó hőtartók, télen védtek a hideg szelektől. Nedvesség hatására azonban könnyen átáztak, mállottak és lebomlottak, ezért rendszeres karbantartást (sározást, tapasztást) igényeltek.
A modern „sterilizált” állattartásban már nem használatos. A nemesített haszonállatok immunrendszere (a kiállításra babusgatott kutyákhoz hasonlóan) kellően legyengült ahhoz, hogy a szárított trágya által hordozott „veszedelmekkel” szemben ellenálljanak.